Avagy az ember aki az Egó-vaksága miatt  képtelen volt felismerni magában azt, aki tényleg megérdemli.

 

Történetünk főhőse Gábor. Gábor minimális nyelvtudással, de annál nagyobb lelkesedéssel indult neki Amerikának, hogy felfedezze magának az „ígéret földjét”, az új világot, kíváncsi volt, hogy mit rejteget neki ott az élet? 

Röviddel érkezése után a liftszerelés lett a munkája, amihez egyáltalán nem értett, de gyorsan beletanult, mint ahogy a nyelvet is hamar elsajátította. 

Keményen dolgozott, igyekezett magába szívni a szabadságot, a nagyban gondolkodást, kerülte a honfitársakkal való kapcsolódást, mert a helyiektől akarta megtanulni, hogyan működik az akkori világ legnagyobb gazdasági hatalma. 

Valljuk be az egónak sem volt híján, nem kellett érte a szomszédba menni, volt egy” Én vagyok a hát te ki vagy” szemlélete, nagy volt az arca, és még nagyon finoman fogalmaztam.

 

Az USA, az álmok földje

Nem volt terve az USA-ban töltött idejét illetően, de egyszer arra ébredt, hogy már 10 éve él ott, és érezte, hogy elfáradt, nem adott már neki annyit a kintlét, mint amit elvárt, kezdett kényelmetlenné válni az élet számára, nem akart tovább az államokban maradni.

Elege lett, gondolt egy nagyot, és azzal a lendülettel ahogy elhagyta Magyarországot, ugyanolyan lendülettel költözött vissza, és  elkezdte itthon építeni karrierjét. 

Jól építkezett, mindent bevetett, amit a tíz év alatt tapasztalt, látott, és benne marad az orrában a pénz, a sok – sok pénz szaga, amit közelről nem volt lehetősége megtapasztalni, de a “hiány” annál nagyobb tettvágyra sarkalta. 

Pénzt akart keresni, sok – sok pénzt, pozíciót, befolyást szeretett volna magának, mindazt , amiről a liftaknában olyan sokat álmodott, de ott csak álom maradt. Beindult, pörgött mint a búgócsiga, kapcsolatokat épített, méghozzá nagyon sikeresen, mert rövid időn belül egy gyorsan növekvő vállalat igazgatótanácsi székében ült, karrierjének liftje elérte a legfelső szinteket.

Közben elkezdett újra tanulni, akkoriban a turizmus érdekelte leginkább, és úgy alakult, hogy a szakma egyik legelismertebb szaktekintélye azon a főiskolán tanított, ahová Gábor, és akkori felesége együtt jártak másod diplomázni.

Egyik alkalommal a leendő új turisztikai trendről, a selfnessről hallgattak előadást, amiről persze akkor még mit sem tudtak, de felkeltette mindkettejük érdeklődését, és informálódtak, kitől lehet erről a témáról a leghitelesebb forrásból, a legtöbbet megtudni? 

Akkoriban én voltam a Magyar Selfness Szövetség ügyvezető igazgatója, és ahogy a Besenyő családban mondta az Öreg: „Rám esett a választás”. Egy szó mint száz, megkeresett a felesége, hiszen mégiscsak ő a nő, neki jobbak az érzékei, az intuíciója, tapogatózzon Ő.

Röviddel ezután Gáborral mi is találkoztunk, és kiderült, hogy kevés a közös vonás bennünk, de ezért, vagy ennek ellenére, de létrejött közöttünk „A” kapcsolat. 

 

Vannak helyzetek, emberek, találkozások, amik mindenképpen létrejönnek, akár teszünk érte, akár nem, akár el akarjuk kerülni, akár nem. 

Láttam abban a törekvő, harácsoló emberben a sérülékeny, mélyen eltemetett, számára egyértelműen nem létező lelkét, ami úgy kiabált a segítségért, mint fuldokló a mentőövért. Irónikus, és elkeserítő, szakmailag kihívás, és lehetetlen küldetés volt egyszerre.

Azt vettük észre, hogy egyre többet találkozunk, egyre többet beszélgetünk, több minden mellett a selfnessről, amiben egyértelmű kiugrási lehetőséget látott, mint ahogy én is. Közös gondolkodás, közös tervezgetés, és lépések, tettek, cselekvés követték egymást szép egymásutánban.

Nem sokkal ezután én is Gábor cégének az igazgatótanácsi ülésén találtam magam, ahová ő delegált, és ezzel koránt sem vállalt kis kockázatot magára. 

Előadtuk a “selfness világmegváltó folyamatát” a tanács tagjainak, akik termékértékesítésből éltek, és a haszonért, az extra profitért mindenre képesek voltak, gond nélkül hazudtak, becsaptak bárkit, természetesen egymást is.

Igyekeztem elmagyarázni, hogy ha a termékpaletta elé a nyilvánvaló hazugság szivárványa helyett az őszinte igazságot tennék, az olyan üzletté válna, amivel mindenki jól járna. Nemcsak ők, hanem az üzleti partnereik is, és közben a matek is szuperül kijönne, még az is lehet, hogy jobban mint addig. 

Ehhez azonban  le kellet volna cserélniük a mindent felülíró kíméletlen haszonszerzési vágyat, a “Gigantosaurus” egót lélek alapú, tudatos bölcsességre, de ez a legkevésbé sem sikerült nekik.

Ehelyett, mint az a bizonyos borjú az új kapura, na pont úgy néztek ránk, és kérdezgették Gábort, engem, és egymást, hogy: mmiii vvaaann? Mondanom sem kell, nem arattunk sikert, de a kapcsolatunk barátsággá érett, vagyis a kudarcból, komoly erényt tudtunk kovácsolni önmagunk számára.

 

Amikor a király meztelen

Gábor cége amilyen gyorsan emelkedett, ugyanolyan gyorsan meg is bukott, mert a cégvezetés, a döntéshozók olyan hazug, gátlástalan, és harácsoló módon irányították a vállalatot továbbra is, hogy az eredmény megjóslásához nem kellett elmenni az Orákulomhoz. 

Egyértelmű volt a közelgő bukás, csak ők nem látták, illetve nem akarták látni, mert a Dagobert bácsis dollár szemüvegen keresztül néztek mindent, ami már az akkorra jól kifejlett Egó-vaksággal együtt a lehető legrosszabb kombónak bizonyult, és kikerülhetetlen akadályként volt jelen a tisztességes siker felé vezető úton.

Már a velük való találkozáskor is érzékeltem ezt, és nem is rejtettem véka alá véleményem, mondtam, hogy tisztán látszik, hogy a „Király Meztelen”, de nemhogy nem vették sem jó néven, sem komolyan, még ki is kérték maguknak, hogy mit gondolok én magamról, és róluk.  

A cégnél, menetrendszerűen érkeztek a nagy bukás előtti feljelentések, majd a nyomozás, a teljes csőd, vagyonelkobzás, felelősségre vonása azoknak, akiket el tudtak kapni, a többiek mind menekültek, mint süllyedő hajóról a patkányok.

Gábor is menekült, bár Ő koránt sem volt patkány, de őt is elkapta a gépszíj, erősen megcsapta a mozdony füstje, úgy érezte nincs kiszállás, ez egy ilyen műfaj, ezt a játékot így játsszák, ez van, ezért a pénzért ezt kell csinálni, ezt várják el tőle, és legyünk őszinték, tetszett is neki a nagyvilági élet. 

De véget ért az álom, fel, és rá kellett hogy ébredjen, hogy nem maradhat Magyarországon, és legnagyobb fájdalmára, kényszerűségből újra el kellett hagynia hazáját, családját, bár velük ekkorra már kriminális, és katasztrofális volt a kapcsolata, mert a nagy arc tarolt mindent, mint a tűzvész.

Az új cél, Anglia

Most nem kalandvágyból, hanem kényszerből, és nem az USA-ba, hanem Anglia ködös szigetére költözött,  ahol ha nem is a liftaknában, de újra kétkezi munkásként volt kénytelen új életet kezdeni 

Már nem az volt a kérdés, hogy melyik több százezer forintos öltönyében száll be a céges 7-es BMW- jébe hanem az, hogy milyen számú busz szállítja a munkahelyére. Ez a jármű nagyobb is volt mint a régi, sofőr is „járt” hozzá, mi kellhet ennél több, kérdezhetnénk nem kis iróniával?

Megismerkedésünk, barátságunk után, mint ahogy már írtam, sokszor beszéltünk, igyekeztem neki megmutatni azt a mély őszinte lelkét, amit azonnal megláttam benne, de a saját „egó vakságától” ezt Ő képtelen volt felismerni magában.

Sok – sok év telt el azóta. 

2020 tavaszán, amikor újra találkoztunk, egy “sokkal kisebb képernyős televízión nézte a híradót”, miközben mindketten nagyon csodálkoztunk, hogy mennyit változtunk, és mindketten előnyünkre.  Elkezdődött egy olyan minőségi, és intenzív munka, aminek a csodájára lehetett volna  járni, ha ez búcsújáró hely lenne, de nem az. 

Húsz év tapasztalata azt bizonyítja, -bár ezt teszem hozzá nyíltsisakosan keresem is-, hogy mindenkiben, még a legelvakultabb, legdemagógabb egoistákban is ott van a személyisége legmélyén, az egyénisége mögött a lélek.  

Azonban olyan mélyen el van temetve a szeretethiány, sértődöttség, félelem, érintéshiány, az őszinte kommunikáció hiánya alá, hogy ezek az emberek kénytelenek abban a hitben leélni egy egész életet, hogy nekik nincs, és  nem is lehet a lélekkel, érzékiséggel, finomra hangoltsággal kapcsolatuk. 

Ezért ők, bár nem tudatos pótcselekvésből, de a másik utat, az egó útját választják, ami minden esetben kivétel nélkül, csak idő kérdése, hogy mikor fekteti őket újra két vállra. Egyszer csak menetrendszerűen megjelenik baleset, betegség, kudarc cunami formájában, és vagy változtat, vagy nem éli túl.

Az biztos, hogy nincs újjászületés halál nélkül, ez a létezés törvénye, és ezt vagy önkét teszi meg valaki, vagy kényszerre, de mindenképpen bekövetkezik.

Gábor változtatni akart, végére akart járni minden miértnek, elege volt az elején mindig reménnyel teli, de végül sikertelen próbálkozásokból, látszasikerekből, a menekülésekből, kudarcokból, és elég érettnek, felkészültnek érezte magát ahhoz, hogy mérlegre álljon, és lapot terítsünk.

Az önmegismerés szerelemhez hasonló vágyával érkezett. és bele vetette magát az akkor még bizonytalan, és számára -legalább is ilyen szinten, ilyen mélységben- szinte ismeretlen világába. 

Azzal nyitott, hogy az elmúlt hét évben, amit Agliában töltött hiszem, vagy nem, abból élt, amit korábbi találkozásaink alkalmával megtanult tőlem, és szeretné folytatni, és most végig is csinálni. Tanulni szeretne, önmagáról, a lélekről, az ok – okozati összefüggésekről, és fuzionálni szeretné eddig megszerzett tudásával, tapasztalásával. 

Elhatározta, hogy szeretne végre  egy valóban értékes, boldog emberré válni, olyanná, aki titkon mindig is szeretett volna lenni, de az a fánya egó mindig felülírta a lélekúton megkezdett első lépéseit, és a bukásba, veszteségbe taszította kíméletlenül.

 

Elkezdtük

Végigmentünk a múlton, teremtettünk jövőt, rendeztük a párkapcsolat kérdéskörét: elsősorban önmagával, volt társakkal, szülőkkel, gyerekekkel, testvérével. A mára már kicsire zsugorodott “képernyőméretet” még inkább “takaréklángra állítottuk”, és az a csoda, amiről folyamatosan hallott tőlem, szépen, finoman, elkezdett minden terület felöl visszaigazolást nyerni.

Egy egészen más önmagára ismert rá a találkozások folyamatában, ami 10 hetet vett igénybe nála, és nem gondolta, hogy mennyi “apró” gondolat, téveszme, beidegződés, hamis vágy, önszabotázs, egó okozta vakság állt addig a valódi sikere útjában. 

Annak ellenére, hogy nem tudjuk mi van a viselkedésünk mögött dinasztiális, genetikai, epigenetikai szempontból, attól még ez nagyon is hat ránk, és úgy éljük meg, mintha egy láthatatlan ellenséggel kellene folyamatosan viaskodnunk, mint Don Quijote da la Mancha-nak, aki az órásnak hitt szélmalommal harcolt.

Most az az ember, aki megjárta a föntöt, és a lentet, és jegyet váltott a „Változás szuper expresszre”, és úgy jött ki az egó rabságából mint  Ariadne a labirintusból, és rátalált végre önmagára. 

Most rendezett családi, párkapcsolati, és egyre rendezettebb anyagi körülmények között él, és tele van most már őszinteségen alapuló tervekkel. Ez egy olyan teljes átalakulás, ami szerencsére korántsem ritka, de sajnos még általánosnak nem mondható. 

A mentorálási folyamat végén kaptam tőle egy könyvet:  Robin Sharma: A szerzetes aki eladta a Ferráriját, amibe a következőket írta: „János Barátomnak, Mentoromnak, örök hálám jeléül. Köszönöm, hogy megmutattad az igaz utat. Szeretettel Gábor”

Ha te is szeretnél egy hasonló szintű változást és sikert létrehozni az életedben, a vállalkozásodban, akkor keress meg, és megbeszéljük, hogy a programunk neked is való-e?!

Kattints ide a kapcsolatfelvételhez!

Varga János

A szintugrásban lévő vállalkozók mentora

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük