Szentes egy érdekes alföldi kisváros, és nem elsősorban azért, mert ott születtem, és az a lakóhelyem is felerészben – bár ez is elég lenne -, ennél mégis sokkal fontosabb dolgok egész sora miatt, amiből csak néhányat emelek ki.
Szentes nemcsak a vizek városa, hanem a hidaké is. A Kurca mindig is a város egyik ékköve, „főutcája” volt, ami áldás, ugyanakkor számos nehézséget is okozott minden időben, hiszen a két part között az átjárást valahogy biztosítani kellett – a városnak összesen 71 hídja van.
Itt működik az ország egyik színész palánta neveldéje a Horváth Mihály Gimnáziumban, ahonnan olyan meghatározó egyéniségek kerültek ki, mint a Gáspár testvérek (akik tőlünk kb. húsz házra laktak), Zséda, Alföldi Róbert… bőven a teljesség igénye nélkül. A humor nagyágyúi közül Badár Sándor, aki szintén nagyon közel lakott hozzánk, Szőke András, Kőhalmi Zoltán, és Hajdú Balázs. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a színművészet, és a humor melegágya szülővárosom, de a sornak itt nincs vége, mert számomra nemzetünk legnagyobb mesemondója Berecz András is hosszabb időt töltött gyermekkorában Szentesen, csak úgy, mint Vitray Tamás.
Berecz András nevéhez sok – sok mese fűződik, aminek nagy részét magam is tudom, de felmerülhet a jogos kérdés benned, hogy hová szeretnék eljutni ezen a felvezetésen keresztül? A mesékhez, és a meséken keresztül a humorhoz, és a humoron keresztül a színjátszáshoz, ahol bármilyen szerepbe bele lehet bújni.
Az egyik mesecsokor arról szól, hogy hogyan gondolkodtak, hogy meséltek azok az emberek, akik hazajöttek az „orosz fogságból”, tehát túlélték a borzalmak legborzalmasabb mélységeit is. A távolságot, a mérhetetlen, és megszokhatatlan hideget, az éhezést, a minősíthetetlen higiéniai körülményeket, és a bánásmódról már ne is beszéljünk. Itt két irányból lehetett támasztékot keresni egymásból, és önmagukból.
Egy másik mese arról szól, hogy a barakkban a falióra, ami az idő múlását hívatott mutatni, olyan régen ott volt a falon, és a „sétálója”, ami rendületlenül járt oda – vissza, mondta, hogy tikk – takk, szóval olyan régen volt már ott, hogy a sétáló árnyéka a barakk falában egész mély vájatot vágott.
A másik, hogy ketten találtak a méteres hó alatt egy krumplit, amit gondoltak megfőznek, de annyira hideg volt, hogy amikor meg akarták gyújtani a gyufát, megfagyott a láng. Tavasszal, amikor a menetgyakorlatról megérkeztek, és le volt égve a barakk, csak ketten tudták, hogy ennek az volt az oka, hogy kiengedett a láng.
A harmadik arról, hogy amikor menetgyakorlaton a vigyázzmenetre adták ki a parancsot, akkor bizony ők olyan erővel csapták a talajhoz a lábukat, hogy az ásott kutakból (ahol több méter mélyen van a nyugvó vízszint), hol egyik, hol másik oldalra csapódott föl a víz a lábuk csapkodása okán.
Talán vég nélkül sorolhatnám, na jó nem, de az bizonyos, hogy sok – sok hasonló „mese” született akkor, amit „Hazug Pista bácsi”, András mentora tovább színezgetett, életben tartva önmagát, és mindannyiónkat.
Miért is mondtam el ezeket? Azért mert velünk is megesik sok nehéz élethelyzet, fájdalom, keserűség, betegség, veszteség, kilátástalanság…, és ilyenkor a feladatunk az lenne, hogy a helyzet súlyosságának ellenére is tudjunk olyan abszurd, humoros, irreális, vagy éppen infantilis válaszokat adni, ami ugyan pont az ellenkezője a realitásnak, de éppen ezért alkalmas arra, hogy könnyen át tudjuk vészelni a helyzetet, és rátaláljunk a legjobb megoldásra. A humor, a dolgok átszínezése jókedvre derít, ami életben tart, életkedvet teremt, így képes életet adni másoknak is, és amikor a legnagyobb bajban is képes vagy a saját nyomorúságodon önfeledten kacagni, az azt jelenti, hogy belenevettél a halál arcába.
Számomra a humor és a mese az összekötő híd ember és ember, probléma és megoldás között, amit a mentorálási folyamatban is gyakran alkalmazunk az Aranymetszés Mentorprogramban.
