3. A tartás problémái

Ha valakire egy kórkép bizonyos testi formát kényszerít, akkor minden bizonnyal fennáll az annak megfelelő belső tartás is, amiről azonban a beteg nem tud. A tartás tehát önmagában még nem azonosítható a betegség tünetével, hanem a beállítottság a döntő, amellyel az érintett személy a tartáshoz viszonyul. A gömbölyű hát és a lyukas hát képezi az érem két oldalát. A gömbölyű hát meghajló, néha megtört emberről árulkodik. Azt jelzi, hogy valaki nem tartja a hátát, nem tud kiegyenesedni, és gerinctelen. Meg lehet törni egy ember gerincét fizikai érintés nélkül is, ha megakadályozzák abban, hogy kiálljon saját érdekeiért és nézeteiért.

A fokozott ágyéki lordosis mint ellenpólus, a közeli rokon. A kifejezés nagyon őszinte, és a tartás ürességéről tanúskodik. Jóravaló emberről árulkodik, aki szintén fáradságosan lopakodik át az életen. Medencéje előrebukik, és hogy ezt a külső terhet kiegyenesítse és még valamelyest egyenes benyomást keltsen, nagyon be kell húznia a mellét. Az eredmény kérdőjelhez hasonló tartás lesz. Abbéli próbálkozása közben, hogy mindenkinek a kedvére tegyen, még azzal is kísérletezik, hogy jó, azaz tisztességes benyomást keltsen. Derekát pedánsan kihúzza, egyenes mint a gyertyaszál, és makulátlanul délceg járással, dagadó mellel hívja fel magára a figyelmet. Ahol az ilyen tartás nem természetes, hanem demonstratív, ott kézenfekvő a gyanú, hogy egy árnyékban rejtőző, titkon talpnyaló, ingatag ember kompenzálására szolgál.

A lazán tartott derék, amely mindhárom szélsőség ellenpontja, külsőleg meglehetősen közel áll a katonák tartásához, belsőleg azonban a lekötött energiák helyett az energiaáramlás jellemzi. Az öntudatos embernek van ilyen egyenes, de hajlékony alakjuk. A filmek jó hősei ezt a belülről jövő egyenességet és erőt sugározzák.

Arra kíván rámutatni ez a kirándulás a gyermekszobától a gyakorlótéren át a tudatos harcosig, hogy a gerincoszlop területén jelentkező szélsőséges tartások egyetlen témáról szólnak, s ez egyfelől a támasz hiánya és a gyenge belső tartás, másfelől pedig a bátor egyenesség. A tartásbeli károsodások megnevezés nagyon kifejező, hiszen jelzi, hogy káros – mert a sajáttól oly nagyon eltávolodott – tartásról van szó.

2. Az első nyakcsigolya eltolódása

A legfelső nyakcsigolya eltolódása többnyire balesetre vezethető vissza, és fájdalmas kisugárzásával olyan problémákat okoz, amelyek az egész gerincoszlopra kihathatnak.
Nemcsak tartania kell a koponyánkat, de ki is kell egyensúlyoznia. Ha úgy próbál megszabadulni ettől a szereptől, hogy oldalra tér ki, akkor ez olyan kísérlet, amellyel a ráruházott felelősség alól akarja kivonni magát. A fej az ember számára egyenlővé válik a világgal, legalábbis azok számára, akik ilyen panaszokban szenvednek. Legszívesebben elmenekülne oldalirányba, és az erre való hajlandóságát helyzetváltoztatással fejezi ki.

Az egyetlen értelmes megoldás az, ha a fejet hagyjuk megint visszatérni a helyére. Az első lépéshez azonban egy csontkovács is hozzájárulhat kívülről. Jellemző, hogy hosszútávon nem használ a tisztán fizikai helyreigazítás. Eltolódás esetén az a feladat, hogy megtanuljunk letérni a bejárt pályákról, hogy új irányba fordítsuk a fejünket, sőt esetleg még azt is engedjük, hogy a csontkovács helyett, egy specialista csavarja el erőszak nélkül, s hogy mindezt önként és az újdonság örömével tegyük.

1. Porckorong problémák

A tudatos fizikai, de főleg a tudattalan szellemi-lelki túlterhelés teljes súlya kihat a porckorongokra. A sérvek 90 százaléka a legalsó három porckorongot éri, és főleg az utolsó kettőt. A porckorongsérvben az a tendencia testesül meg, hogy a növekedő nyomás elöl, oldalra kell kitérni. Az egészséges rugalmas kocsonyás mag a porckorong belsejében, normális esetben minden nyomó terhelés elöl a kinyújtott oldal felé tér ki. Ha elveszíti rugalmasságát, akkor már nem képes olyan jól kitérni. A nyomás terhének növekedése esetén tehát fokozódik a külső rostgyűrűben előforduló szakadás veszélye. Ilyenkor a mag már a normális nyomó terhelés közben is kitér a védőgyűrű hasadékán, és heves fájdalmat okozva nyomja az ott lévő idegeket. A tipikus isiáz esetén egészen a lábszárig és tovább a lábfejig is kiterjedhet. A kipréselődött porckorong ritkábban középen, a gerincvelő irányába fejt ki nyomást. Ilyenkor a fájdalom azokban az alsó testtájakban érzékelhető, amelyekből a megszorított idegszálak erednek. Akut sérvek után a kipréselődött mag gyakran újra visszacsúszik magától, sok esetben úgynevezett akasztással (súlyfürdő) vagy kiropraktikus manipulációkkal lehet ismét visszatéríteni.

A valódi megoldás az lenne, ha a nyomás alatt álló lágy részt megszabadítanánk a nyomás terhétől, hosszú távon pedig ki kellene szabadítani a szorult helyzetből. Végső soron az útjukból kitért eseményeket kell helyretenni szellemi-lelki síkon. Amennyiben a porckorongsérv hosszabb ideig fennmarad, akkor a kezdeti bizsergéstől és az olyan érzésektől kezdve, mintha hangyák futkároznának, egészen a bénulásokig kerülhet sor megbetegedésekre. A bénulásban az ellazulás feloldatlan formája testesül meg. Az a feladat, hogy ezt éljük meg oldott módon, az alsótestre és a lábakra vonatkoztatva. A lábakkal és akadályoztatásukkal az állás, állóképesség, állhatatosság, önállóság és a menés, előrejutás, haladás, felemelkedés, témája kerül előtérbe.

Egyes porckorong betegek például már nem képesek igazán kiegyenesedni. Csípőből előrehajolva, merev háttal és görbén tudnak csak létezni. Egész konkrétan jut napvilágra, milyen fájdalmas is az érintetteknek, hogy egyenesek legyenek, illetve egyenes úton járjanak. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a megaláztatást valódi alázattá kell változtatniuk.
Ugyanilyen diagnózissal futnak azonban az ellentétes alakok is. Azok a „botmerev”, módfelett egyenes tartású betegek, akik mint a robotok szögletes mozdulatokkal járnak, mivel a legcsekélyebb hajlás is kibírhatatlan panaszokat okoz nekik, nyomatékosan jelzi, hogy milyen kevéssé hajlékonyak, merevek és élettelenek. Járásukban világosan kifejeződik, hogy bensőjükben semmilyen átmeneti árnyalatot és finomságot, illetve semmi bizonytalanságot nem engedélyeznek. A valódi alázat idegen számukra.

A két típus ugyanabban a témában osztozik, csak ellentétes pólusokról: az egyenességben.
Senkit sem fenyeget például annyira a veszély, hogy megalázzák, mint azt, aki fenn hordja az orrát. A becsvágyért és a felemelkedésért folyó külső forgatag belső veszteségről árulkodik, és a test csigolyáiban csapódik le. Azt kell megtanulniuk., hogy elviseljék saját nyugalmukat, ahelyett hogy továbbra is kitartanának az összes súlyos próbálkozás mellett, amelyekkel belső kisebbségi érzésüket a külső nélkülözhetetlenség bizonyítékával akarják elfedni.

Ritkábban fordul elő, hogy a betegek éppen nyugalmi, fekvő helyzetben érzik a leghevesebb fájdalmat. Itt a tünet mozgást eredményez, és így ébren maradásra, illetve felébredésre késztet. Az aktivitás, a felegyenesedés és a felelősség igénye merül fel, mégpedig tüstént.

Send this to a friend