Mint terapeuta, gyakran szembesülök azzal, mekkora fájdalmat jelent, ha valaki értelmetlennek éli meg az életét, ha képtelen megfogalmazni, miért érdemes felkelnie nap mit nap.

A kezdet

A kialakult bizonytalanság és a kétségbeesés élménye abból ered, hogy célok hiányában elveszítjük tájékozódási képességünket, az iránytűnket, navigációs rendszerünket, amely nélkül csupán céltalanul bolyongunk az életben.     

Amikor passzív, védtelen és kiszolgáltatott személyekké válunk, akik csupán elszenvedjük a körülöttünk zajló történéseket, ekkor könnyedén az időjárás, a gazdaság, vagy éppen a politikai döntések áldozatává válunk.

A passzív, áldozati léttel szemben aktív, irányító szerepet is választhatunk. Képesek vagyunk arra is, hogy saját életünk nagyszínpadának főszereplőivé váljunk, és ne csak kellékesei legyünk!

A főszerep eljátszásához viszont az aktív, irányító, döntéshozó pozíció betöltéséhez, a felelősségvállaláson túl célok is szükségesek. A célok mutatnak utat, ezek jelölik ki, hová tartunk, mit akarunk az élet különböző területein (pl. kapcsolatok, anyagiak, egészség tekintetében) megvalósítani. Célok hiányában komoly belső űrt élünk át, amelyet az egyik oldalon leginkább a bizonytalanság és a kétségbeesés, míg a másikon az unalom érzése ural.

A boldogság a jelentéssel bíró, értelmes életből fakad. Hogy „ki vagyok én”, és „mi a szerepem a világban” érzés, tudat jobb esetben már serdülőkorban megszilárdul. Ez olyan keretet ad az életnek, amely meghatározza a viszonyulást önmagunkhoz és a világhoz.

Tudjuk, hogy a bizonytalan, sodródó ember talajvesztettnek érzi magát, de ahhoz, hogy ez megváltozzon, hárítás helyett az irányítást és a kontrollt újra kezünkbe kell venni, aminek legelső lépését, a saját tetteinkért való felelősségvállalás kell hogy jelentse. 

A céltalanság egy jele a hárítás – hibáztatás

Ismerős lehet az a szituáció, amikor dugóban ülve mennyire egyszerű szapulni a rendőröket. Természetesen épp most nincsenek itt amikor kellene, hogy rendet csináljanak, bezzeg sebességtúllépéskor egyből ott teremnek…

Mindeközben elfelejtjük, mi döntöttünk úgy, hogy autóba ülünk, nem pedig kerékpárra pattanunk vagy vonatra szállunk, továbbá arról is, hogy épp akkor indultunk útnak, és végül mi választottuk az adott útvonalat is. Bizonyára még lehetne folytatni a sort… A másokat hibáztató, és a felelősséget áthárító működésmód nagyon tipikus, pszichológiai szempontból azonban két súlyos probléma van vele:

  1.  Egyrészt a fenti viselkedés inkább a gyerekek esetében tekinthető elfogadható és adekvát magatartásnak, akik kb. 5-6 éves korukig még másokat hibáztatnak saját, balul végződő cselekedeteikért.
  2.  Másrészt pedig válaszreakcióként messzemenőkig kimeríti a megterhelésre adott distressz-reakció fogalmát, annak minden negatív testi és lelki következményével együtt, ami hosszú távon veszélyes.

Az ember, aki nem hisz önmagában, aki nem bízik saját képességeiben, vagy nem is tudja mik azok, akarva – akaratlan kiszolgáltatottá válik. A sodródás érzése, és céltalanságunk ebből a sérült önértékelésből táplálkozik, azaz úgy érezzük, hogy egyedül életképtelenek vagyunk. Hárítjuk – nem tudatosan – a felelősséget, és mástól várjuk mindenre a megoldást, és nagy energiát fektetünk abba, hogy valaki megmentsen minket.

Ebben az esetben már nem hirtelen fellépő zavar következménye a céltalanság, hanem állandó, rögzült állapot. Az önmagában nem bízó ember nem tudja, mi a szerepe a világban, igaz, vannak álmai, de elfojtja azokat. Ha volt is célja, tagadja, hiszen retteg, hogy konfrontálódik azzal, akiben a biztonságérzetét látja. Az ilyen ember általában kapcsolatfüggő lesz, és sajnos alárendelődik, szürkévé válik.

A célok hiánya

A bizonytalanság, és a kétségbeesés abból ered, hogy célok hiányában elveszítjük tájékozódási képességünket, az iránytűnket – ha úgy tetszik, a navigációs rendszerünket, amely nélkül csupán céltalanul bolyongunk, sodródunk az eseményekkel.

Mivel „a céltalan hajósnak nem kedvez a szél” sem, ezért a potenciális választáslehetőségét hordozó helyzetek a döntés és az elköteleződés terhe miatt tovább fokozzák a kétségbeesésünket.A folyamatos bizonytalanság, aggodalom és kétkedés könnyen vezethet szorongásos kórképekhez, álmatlansághoz, vagy akár pszichoszomatikus tünetekhez.

A céltalanság miatt kialakult űrt, és a vele együtt járó unalmat, gyakran pótcselekvésekkel töltjük ki, amihez napjaink fogyasztói társadalma kiváló táptalajként szolgál- például az okos telefon, de a sort hosszan lehetne folytatni.

A sorsunk kovácsa

Azt gondolhatnánk, hogy valódi, motiválni képes céljaink megtalálásához nincs recept, hiszen ezek legalább annyira változatosak, sokfélék és színesek lehetnek, amennyire mi magunk is egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. Ez szerencsére nem így van, mert van megoldás, van kiút.

Az ember képes változásokat elérni, de azokra folyamatként érdemes tekinteni, amelyekben az egyénnek aktívan, és tevékenyen kell részt vennie. Igen, egyszer valóban érdemes mindenkinek föltennie a kérdést, hogy mi a fő csapásirány amit követ, miben találja meg az élet értelmét? Ez valóban mindenkinek más lehet: egy eszme, egy vallás, a politika, jótékonykodás, Isten, család…

Az érték, a célok magasabb szintje ad irányt, határozza meg a jelent és a jövőt. Ebben ad komoly segítséget az Aranymetszés Gerinc – Lélek Terápiás Módszer (továbbiakban ATM), ezen belül is az Életútelemzés, és a Rajzelemzés. Ezek a módszerek világossá teszik az egyén adottságait, és rámutat a számára kézenfekvő célokra, lehetséges életpályára, életstílusra.

Amikor valaki azt érzi, hogy elakadt, hogy kialakult valamilyen rövidzárlat, érdemes megállni, önvizsgálatot tartani, akár terapeutát, például az ATM-et kidolgozó szakembereket felkeresni.

Mindenki lehet és tud boldog lenni, ha tesz érte. A boldogságot nem hajkurászni kell, és nem erővel fenntartani: a jóllét érzését meg kell élni, de ehhez tudni kell, hogy mi a szerepünk a világban.

Forrás: Makai Gábor pszichológus, és Dr. Hargitai Rita

Send this to a friend