Ma, augusztus 15-én Nagyboldogasszony napja van.

 

Számomra ez az ünnep jóval több egy régi vallási hagyománynál. Része annak a kulturális örökségnek, amely évszázadokon át összekötötte az előttünk élő magyar nemzedékeket, és amely ma is összeköthet bennünket egymással.

A magyar hagyomány szerint Szent István király élete végén országát és koronáját Szűz Mária oltalmába ajánlotta. Ebből nőtt ki a Magyarok Nagyasszonya, a Patrona Hungariae évszázadokon átívelő tisztelete.

 

De van ennek az ünnepnek egy másik, számomra különösen fontos jelentése is.

 

 

Ez nem a másik ember fölé emelkedő nő hatalma, hanem annak a nőnek az ereje, aki életet ad, megtart, gondoskodik, összeköt, és ezzel olyan biztonságos közeget teremt, amelyben mások is növekedhetnek.

Ez egy másfajta vezetés…

 

Az anya az első kapcsolatunk az élettel és a világgal. Az anyai minőség pedig az oltalom, a gondoskodás, az elfogadás és a továbbadás egyik legelemibb emberi tapasztalata.

A családban sokszor ez a megtartó gondoskodás az a láthatatlan szövet, amely összeköti a generációkat. Amely őrzi a történeteket, megteremti az otthonosságot, továbbadja a szokásokat, és újra meg újra azt üzeni:

Van hová tartoznod, mindig van hová hazajönnöd!

Erre az anyai minőségre emberként mindannyiunknak szükségünk van: az elfogadásra, gondoskodásra, kapcsolódásra és biztonságra.

 

És itt ér össze az anya, a család és egy közösség története, mert egy nép sem pusztán történelmi események sorozata.

Emberek egymásba kapaszkodó nemzedékei – az anyák és apák, nagyszülők és gyermekek -, akik továbbadják egymásnak a nyelvet, a történeteket, az ünnepeket, a dalokat, a tudást, és azt a nehezen megfogható érzést, hogy tartozunk valahová.

 

Ma hajlamosak sokan azt gondolni, hogy ami régi, az szükségképpen idejétmúlt, hogy a hagyományok tisztelete valamiféle múltba révedés vagy romantikus nosztalgia.

Pedig a múlt tisztelete és a múltban élés két egészen különböző dolog.

A gyökér nem azért van, hogy visszahúzza a fát a földbe.

Azért van, hogy legyen miből felfelé növekednie.

 

 

Az összetartozás nem magától értetődő, nem marad fenn pusztán attól, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük vagy ugyanazon a földön élünk. Szükségünk van közös történetekre, ünnepekre, jelképekre és emlékezetre, valamire, ami időről időre emlékeztet bennünket arra, hogy nemcsak különálló emberek vagyunk, hanem egy nálunk régebb óta létező közösség részei is.

 

Generációk éltek előttünk itt, a Kárpát-medencében. Dolgoztak, szerettek, hittek, veszítettek, újrakezdtek, gyermekeket neveltek. És nemzedékről nemzedékre továbbadtak valamit abból, amit ők is az előttük járóktól kaptak.

Így jutott el hozzánk a nyelvünk, a kultúránk, a történeteink, a dalaink, az ünnepeink és a közös emlékezetünk.

És nekünk is van felelősségünk abban, hogy legyen mit továbbadni.

 

Nem kell változatlanul őrizzünk mindent, amit elődeinktől kaptunk. A hagyomány nem attól élő, hogy érintetlenül konzerváljuk. Attól élő, hogy megértjük, felismerjük benne azt, ami érték, és azt tovább visszük.

Egy nép fennmaradása nemcsak azon múlik, hányan vagyunk, hanem azon is, marad-e valami, amiről azt érezzük, ez közös bennünk.

 

 

Talán éppen egy olyan korban különösen fontos ezt felidéznünk, amikor olyan sok minden változik körülöttünk, és olyan könnyű elveszíteni a biztos pontokat.

Számomra ezért olyan erős a Magyarok Nagyasszonyának képe, mert egyszerre hordozza az anyát, az oltalmazót és a megtartó erőt.

Nem a múltba húz vissza, hanem emlékeztet arra, honnan jöttünk, és egy olyan biztos igazodási pontot ad, ahonnan tovább lehet indulni.

 

Fontos, hogy az utánunk következő nemzedékek is otthonuknak érezhessék ezt a kultúrát, ezt a nyelvet és ezt a közösséget itt, a Kárpát-medencében.