Szentes egy érdekes alföldi kisváros, és nem elsősorban azért, mert ott születtem, és az a lakóhelyem is felerészben – bár ez is elég lenne -, ennél mégis sokkal fontosabb dolgok egész sora miatt, amiből csak néhányat emelek ki.

Szentes nemcsak a vizek városa, hanem a hidaké is. A Kurca mindig is a város egyik ékköve, „főutcája” volt, ami áldás, ugyanakkor számos nehézséget is okozott minden időben, hiszen a két part között az átjárást valahogy biztosítani kellett – a városnak összesen 71 hídja van. 

Itt működik az ország egyik színész palánta neveldéje a Horváth Mihály Gimnáziumban, ahonnan olyan meghatározó egyéniségek kerültek ki, mint a Gáspár testvérek (akik tőlünk kb. húsz házra laktak), Zséda, Alföldi Róbert… bőven a teljesség igénye nélkül. A humor nagyágyúi közül Badár Sándor, aki szintén nagyon közel lakott hozzánk, Szőke András, Kőhalmi Zoltán, és Hajdú Balázs. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a színművészet, és a humor melegágya szülővárosom, de a sornak itt nincs vége, mert számomra nemzetünk legnagyobb mesemondója Berecz András is hosszabb időt töltött gyermekkorában Szentesen, csak úgy, mint Vitray Tamás.

Berecz András nevéhez sok – sok mese fűződik, aminek nagy részét magam is tudom, de felmerülhet a jogos kérdés benned, hogy hová szeretnék eljutni ezen a felvezetésen keresztül? A mesékhez, és a meséken keresztül a humorhoz, és a humoron keresztül a színjátszáshoz, ahol bármilyen szerepbe bele lehet bújni.

Az egyik mesecsokor arról szól, hogy hogyan gondolkodtak, hogy meséltek azok az emberek, akik hazajöttek az „orosz fogságból”, tehát túlélték a borzalmak legborzalmasabb mélységeit is. A távolságot, a mérhetetlen, és megszokhatatlan hideget, az éhezést, a minősíthetetlen higiéniai körülményeket, és a bánásmódról már ne is beszéljünk. Itt két irányból lehetett támasztékot keresni egymásból, és önmagukból.

Egy másik mese arról szól, hogy a barakkban  a falióra, ami az idő múlását hívatott mutatni, olyan régen ott volt a falon, és a „sétálója”, ami rendületlenül járt oda – vissza, mondta, hogy tikk – takk, szóval olyan régen volt már ott, hogy a sétáló árnyéka a barakk falában egész mély vájatot vágott.

A másik, hogy ketten találtak a méteres hó alatt egy krumplit, amit gondoltak megfőznek, de annyira hideg volt, hogy amikor meg akarták gyújtani a gyufát, megfagyott a láng. Tavasszal, amikor a menetgyakorlatról megérkeztek, és le volt égve a barakk, csak ketten tudták, hogy ennek az volt az oka, hogy kiengedett a láng.

A harmadik arról, hogy amikor menetgyakorlaton a vigyázzmenetre adták ki a parancsot, akkor bizony ők olyan erővel csapták a talajhoz a lábukat, hogy az ásott kutakból (ahol több méter mélyen van a nyugvó vízszint), hol egyik, hol másik oldalra csapódott föl a víz a lábuk csapkodása okán.

Talán vég nélkül sorolhatnám, na jó nem, de az bizonyos, hogy sok – sok hasonló „mese” született akkor, amit „Hazug Pista bácsi”, András mentora tovább színezgetett, életben tartva önmagát, és mindannyiónkat.

Az önfeledt nevetés gyógyít 🙂

Miért is mondtam el ezeket? Azért mert velünk is megesik sok nehéz élethelyzet, fájdalom, keserűség, betegség, veszteség, kilátástalanság…, és ilyenkor a feladatunk az lenne, hogy a helyzet súlyosságának ellenére is tudjunk olyan abszurd, humoros, irreális, vagy éppen infantilis válaszokat adni, ami ugyan pont az ellenkezője a realitásnak, de éppen ezért alkalmas arra, hogy könnyen át tudjuk vészelni a helyzetet, és rátaláljunk a legjobb megoldásra. A humor, a dolgok átszínezése jókedvre derít, ami életben tart, életkedvet teremt, így képes életet adni másoknak is, és amikor a legnagyobb bajban is képes vagy a saját nyomorúságodon önfeledten kacagni, az azt jelenti, hogy belenevettél a halál arcába.

Számomra a humor és a mese az összekötő híd ember és ember, probléma és megoldás között, amit a mentorálási folyamatban is gyakran alkalmazunk az Aranymetszés Mentorprogramban.

 

1 válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük