Jánossal tavaly októberben ismerkedtem meg egy képzés kapcsán, és az a metódus, amivel ő közelítette meg a folyamatokat, biztos sikere volt a mi további sikeres „Aranymetszés” kezdetünknek is.
Hiszek a „nincsenek véletlen találkozások”- ban rejlő lehetőségekben, így gyorsan a „tettek mezejére is léptünk”.
Habár a külső szemlélő számára az akkori fizikai – lelki – vezetői minőségemben megmutatkozó triumvirátusom akár még egységet is képezhetett volna, de az a valóságban korántsem volt így.
A folyamatos önszabotázsnak, illetve „nem vagyok elég jó” öntudatlan (?) mantráimnak köszönhetően a bennem lévő egyensúly „megborult”, és minduntalan visszaestem arra a szintre, amikor is a korlátok lebontása után szinte azonnal még magasabb falakat húztam fel, amikor az önmagam elfogadása került előtérbe.
Eközben persze voltak olyan napok, amikor a hullámzó kedélyállapotomnak köszönhetően „madarat lehetett velem fogatni és a „ki ha én nem” állapotában voltam, és persze – az aranymetszés törvényszerűségéből adódóan – voltak ugyanilyen amplitúdójú mélypontjaim is….
Viszont az vitathatatlan, hogy „akár a hegyeimben, akár a völgyeimben” voltam éppen, azt mindig bizton tudhattam: van „hátországom” János és Tündi személyében, akikre a nap bármelyik pillanatában számíthatok, és hol „tettel”, hol jó szóval, hol a csökönyös EGO – m megszelídítésével haladtunk lépésről – lépésre, ami néha hol iszonyú előrelépésnek, hol sokszoros visszalépésnek tűnt…
A leglátványosabb változást – a szó szoros értelmében – többek között az akkori és mostani fényképeimen látom…Szerintem „dalolni” lehet a különbséget a mostani önmagam, és a korábbi énem között, holott „különösebb változás nem történt(?) a korábbi életvitelemet, családi környezetemet illetően, azaz egyértelműen ennek a „közös” ténykedésnek tudom be a változást, amit magamon észlelek.
A szerepeim (anya, feleség, nő, cégvezető) összecsiszolódását minden bizonnyal az is elősegítette, hogy az egyik alkalommal „földön kívüli” élményben volt/lehetett részem egy vezetett meditáció során, amelynek hozadékaként „angyal szárnyakat és arany palástot kaptam a „fentiektől” és újabb tanúbizonyságot kaptam arra vonatkozóan, hogy vannak „égi segítőim is” a földiek mellett.
Most, anyukám majd mindennap megjegyzi, hogy mennyire ki vagyok virulva, és a gyerekeim, valamint – önmagához képest – a férjem is relatív sokszor a tudtomra adja, hogy milyen jól nézek ki, és ezt a változást a cégem is minden szempontból nagyon megérzi.
Szerencsére a program hatása kitart, mert a mostani helyzetemben is minden egyes nap meg tudom látni a szépet, a lehetőségeket, nem beszélve arról, hogy a korábbi háttérbe szoruló „anya” énem is előtérbe helyeződött.
A munkámból adódóan a karantént megelőző időszakban is emberekkel foglalkoztam (lásd. oktatás, képzés), viszont korábban énidegen volt számomra és szinte rettegtem attól, például, ha mikrofonban kellett beszélnem, arról nem is beszélve, hogy a saját hangomat sem tudtam visszahallani, és kamera elé sem szerettem állni.
Most a helyzet megköveteli, hogy online oktatás keretében az infokommunikációs eszközökön keresztül kerüljek kapcsolatba önmagammal is, és eljutottam oda: nem zavar, hogy látom magam a „képernyőn”, mert eddig ezt el nem bírtam viselni… És éppen ezért sosem reklámoztam, ha rádiós (ritkábban tévés) fellépéseim voltak, mert utáltam látni magam és azt hittem, ezzel más is így van. Na nem mondom, hogy most hirtelen megszerettem „ezt a műfajt”, főleg, amikor még visszacsatolás sincs, mert videós oktatási anyagot kell készítenem, de mostanság annyiszor látom magam a monitoron 10 – 12 órákat is, hogy lassan “összeszokunk. Vagyis szépen lassan beérik a program önmagam elfogadás része is….
Látványosan minimalizálódtak a „kesergéssel”, önmarcangolással töltött időszakaim számai és időtartamai is, és sokkal hamarabb ki tudom magam húzni a negatív spirálból.
Habár az elmúlt negyvennégy évemet folyamatos útkereséssel töltöttem, de most érzem úgy, hogy jó nyomvonalra léptem.
Ennek az új ösvénynek még igen csak az elején járok, és nem mondom, hogy nem szoktam zsákutcába érni, de a program segítségével már biztosan tudhatom, hogy a jelzőtáblák segítségemre vannak a helyes út megtalálásában.
Hálával és köszönettel tartozom tehát Tündének, és Jánosnak, hogy szakmai és emberi értelemben is mellettem álltak és állnak.
Brigitta
